Az a történet, amelyet ma itt el szeretnék mondani Önöknek, nagyon is jellemző a Svéd Egyházra, amelynek én magam is papja vagyok, és éppen ezért (akárcsak a legutóbbi alkalommal, amikor az a megtiszteltetés ért, hogy itt beszélhetek) azzal kell kezdenem, hogy szóljak néhány szót arról, mit is jelent protestánsnak, vagyis jelen esetben evangélikusnak lenni. A Svéd Egyház, a maga teljes egészében a római egyházról és a római pápáról a reformáció alatt, a XVI. században vált le. A király egyedüli ura akart lenni ennek az országnak, és semmiféle befolyást nem volt hajlandó eltűrni külföldről, amely a pápától származik. Luther Márton tanításai pont kapóra jöttek a királynak. Így a király maga foglalta el a pápa helyét.

Németországból, amely a reformáció hazája volt, importáltuk a legfontosabb megreformált hitelveket – az ún. Augsburgi Hitvallást –, amely súlyos kritikákat fogalmazott meg a középkori Egyházzal szemben, ám más oldalról nézve nagyon is hagyományos volt, hiszen nem állt szándékában gyökeresen újat tanítani, csak egyike akart lenni azoknak a tanúságtevőknek, amelyek az egyetlen, szent, katolikus (vagy más néven római) és apostoli Egyház hitét vallják.

Természetesen óriási változások indultak meg a Svéd Egyházban és a hívek életében a reformáció ideje alatt, de mégis volt egyfajta folytonosság is. Sok püspök és pap hagyta el akkor az országot, de sokan megmaradtak a helyükön és próbálták megmenteni, ami még menthető. A reformáció keltette zűrzavar után már csak egy Svéd Egyház létezett. Még voltak püspökök és papok, de akkor már házasodhattak. A Szentmisét megtartották, de latin helyett svéd nyelven és az emberek részesülhettek a kehely tartalmából is. Mária és a szentek azonban rövidesen eltűntek. Hasonló sorsra jutottak a kolostorok is, nem ritkán véres jelenetek közepette.

Háromszáz évig nem is volt más választás: aki svédnek született, az egyben evangélikus is lett. Manapság, az igen erős elvilágiasodás ellenére is, a legtöbb svéd az Egyházhoz tartozik, amelyet többé már nem a király vezet, hanem a demokratikusan megválasztott politikusok és pártjaik. Nem szeretem magam protestánsnak vagy evangélikusnak nevezni, de mégis a Svéd Egyházhoz tartozom. Nem hiszem, hogy a svédországi reformáció – szigorúan a hit szemszögéből nézve – törvényesíthető lett volna vagy egyáltalán szükség volt rá az Egyház jobbítása érdekében, de mégis látok számos jó dolgot benne, a sok, vitathatatlanul rossz mellett is.

A Biblia, amelyet az ősi hagyományok és az Augsburgi Hitvallás által határolt szemszögből olvasunk, a hit első és utolsó hiteles letéteményese lett. Ez az, ami a Svéd Egyházat teljes egészében ortodox szemléletű keresztény egyháznak őrizte meg, a Rómától való elkülönülése ellenére is. Ám el tudják képzelni, hogy mi történik ma, amikor a Biblia, legkevésbé a gyakorlatban, már nem számít elsőszámú tekintélynek, és ha mégis hivatkoznak rá, akkor azt éppen az adott napon érvényes vélemények tükrében teszik.

A Svéd Egyház példáján keresztül is láthatják, a pozitívumokat és a negatívumokat egyaránt szem előtt tartva, hogy mennyire égető szükség van az Egyház egységére, időben és térben egyaránt, hogy egységben tudhassuk magunkat minden egyes helyi egyházzal a világban, a püspökökkel és végső soron Róma Püspökével is, és ugyanakkor egységben legyünk az összes szenttel, aki bármikor élt is a világon, ami a hagyományok teljes újjáélesztését jelenti. Amikor egy egyház elveszíti emlékezetét és az egyetemes Egyházról is levágják, akkor ki van téve a világ nyomásának és a modern kor világias gondolkodásának, és nélkülözi az Isten által adott és a hibákat kijavítani képes azon védelmet, amely a hagyományainkban és abban a teljes világra kiterjedő egységben gyökerezik, ami a pápa köré tömörít bennünket.

Ettől az évtől kezdve, az új évezredben, a Svéd Egyház már nem államegyház többé, hanem egy szabad Egyház. Erre úgy kell tekintenünk, mint egy jó dologra. A XX. század elején, a Szociáldemokrata Párt, amely a század nagyobb részében uralmon volt, megalkotta programját az Államegyház megszűntetéséről. Ám hamarosan ráébredtek arra, hogy milyen plusz lehetőségeik vannak akkor, ha az egyház mégis erős szálakkal kötődik az államhoz. Így az Államegyház megszűntetésének időpontját egy későbbi határidőre tolták ki, amikorra a párt már átalakítja az Egyházat a saját szociáldemokrata ideológiájának megfelelően. Ez a munka a XX. század végére befejeződött. A szabad Egyház számára készített csomag része az az államilag elfogadott törvény, amely konzerválja mindazokat a változtatásokat, amelyeket a párt végre tudott hajtani az Egyházban.

Én elköteleztem magam az ökumenizmus mellett, amellett a látható és intézményes formába önthető újraegyesítés mellett, amely a Svéd Egyházat és a Római Katolikus Egyházat fűzi újra egybe, és erre meg is lenne minden esélyünk. Ám akkor, amikor a régi, szétszakító kérdésekre sikeresen megtaláljuk a választ és a megoldást, a megosztás újabb hadszínterei jelennek meg, és ha ezt összehasonlítjuk a régi problémákkal, akkor azt kell látnunk, hogy a régi gondok messze eltörpülnek az újak mellett. A Svéd Egyház legújabb gondjai ugyanis akörül forognak, hogy hisze-e egyáltalán valamiféle kinyilatkoztatásban, és ha igen, akkor az hitelesnek és kötelező érvényűnek mondható-e. Minden formális tekintélyt kivettek ugyanis a Svéd Egyház püspökeinek kezéből és az egyház fölötti minden hatalmat a politikailag megválasztott Szinódus kezébe tettek le, amelynek még arra is lehetősége van, hogy a hit kérdéseiben döntéseket hozzon, miközben a püspököknek még csak szavazati joguk sincs. A szabad Svéd Egyház, saját alkotmánya által demokratikusnak mondja magát, és ezt biztosítják számára az állami törvények is. Mostanra két női püspökünk is van. Az egyetlen dolog, amelyben egy papi pályára jelentkező személy nem kételkedhet, az a nők papi hivatásra való joga. Amennyiben az illető ebben nem kételkedik, úgy azt is tudatosítania kell magában, hogy az Oltáriszentséget egy női pap által celebrált Szentmise keretei között kapja meg.

Ebben a pillanatban úgy gondolom, hogy egy teljes újraegyesítés a közeljövőben nem lehetséges vagy talán nem is kívánatos. Azt hiszem, a Katolikus Egyház számára csak hátrányokkal járna. Így tehát jómagam, néhány velem együtt gondolkodó emberrel együtt úgy látjuk, hogy három lehetőség maradt nyitva:

1. Egyéni áttérés a Római Katolikus Egyházba vagy valamelyik Ortodox Egyházba;
   
2. Annak a folyamatnak a folytatása, amely jelen pillanatban is zajlik, és amely azt jelenti, hogy azok a különböző helyről érkező igazhívő és a hagyományokhoz ragaszkodó emberek, akik egymásra találtak (magamat is beleértve), egy új Svéd (egyházi) Tartományt hozunk létre, saját püspököket választunk, és ahogy én szeretném, gyorsan, hivatalosan és testületileg is újraegyesülünk Rómával;
   
3. Mindenki megmarad a saját helyén, és többé-kevésbé titokban próbálunk összejöveteleket megszervezni.
   

Nos, ezen háttér felvázolása után, most szeretnék néhány szót szólni ennek a mai találkozónak a fő témájáról, a Szentháromságban való egységről.

Most, az általános hitehagyás idején, amikor még a legalapvetőbb hitelvek és dogmák is megváltoznak vagy teljesen kitörlődnek, nagydolog olyan testvérre találni, aki még igazán hisz Isten megtestesülésében és Jézus Krisztus alakjában történt megjelenésében a földön; aki hisz az Ő megváltó halálában és föltámadásában, abban, hogy az Egyházat Krisztus akarta és alapította és hogy nem hagyott minket egyedül, segítség nélkül, amelyet nagy Támaszunktól, a Szentlélektől kapunk, és nem hagyott bennünket a nélkül a biztos vezetés nélkül, amelyet hitünkben, a Szentírás megélésében, illetve az Egyház tanításaiban és hagyományaiban találhatunk meg.

A Svéd Egyház szemszögéből nézve a dolgokat – és megkockáztatom – ez az Angol Egyházra is igaz, tudom, hogy nagyon sok ember nem is elsősorban azon van megdöbbenve, hogy a körülötte lévő társadalom mennyire elvilágiasodott és mekkora pogányságba süllyedt, hanem azon, hogy ugyanez történik saját egyházaikkal és püspökeikkel is. Ebben a helyzetben, amikor sokan saját egyházukban a partvonalra kerültek, és már nem érzik ott jól, otthonosan magukat, létrejött egy egymást kölcsönösen támogató hálózati rendszer olyan hagyománytisztelő és hithű emberek között, akik különféle Egyházakból jönnek, és akik hűek akarnak lenni ahhoz a gondolathoz, amelyet a nagy anglikán laikus teológus, C.S. Lewis úgy nevezett, „Tiszta Kereszténység”.

Vagy hogy Aidan Nichols OP, angol katolikus teológus szavait idézzem: „Számtalan felekezetben léteznek olyan keresztények, akik nyitottak a teljes misztérium irányába, amelynek körvonalait az első évezred ökumenikus Zsinatai szabták meg, és amelyet a klasszikus keresztény erkölcs jogosult gyakorlatba ültetni.” Ráadásul Aiden Nichols helyeslően idézi S.M. Hutchens amerikai anglikán teológust, aki az alábbi időszerű megállapításokat teszi: „Sokkal könnyebb a többi keresztényt szövetségesként kezelni és a félreértéseinket vagy másképp gondolkodásunkat egy közös megegyezésnek alávetni, hogyha világos képünk van közös ellenségünkről. Van egy általánosan jelenlévő, kölcsönös bizalmatlanság közöttünk, keresztények között, amelyet úgy tűnik, hogy a helyreállítás utáni vágy táplál. Úgy látom, hogy a leglényegesebb különbség a „mi ökumenizmusunk” és az általánosan ismert ökumené fogalma között az, hogy a „mienk” nem más, mint kart a karba öltő bajtársak szövetsége. Semmi sem szolgálhatja azonban jobban a széthúzást, mint a „mi (kisajátított) ökumenizmusunk” és a kereszténység elvilágiasítása.”

Mindenek előtt ez a fentebb megnevezett „Tiszta Kereszténység” természetesen nem pusztán egy szigorú alapelveken nyugvó ortodox (igazhitű) vallás, hanem maga az első és legnagyobb parancsolat:

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt. 22;37).

És ez az a szabály, amely alapján fel tudjuk ismerni saját testvéreinket, hiszen a hit által könnyű meglátni, hogy valaki szereti-e az Urat. A Szentháromságban-Egy Vőlegény iránti szeretet az, ami valóban összeköt bennünket. A szívben lévő jegyességi szeretet az a tényező, amelyből az egység létrejöhet.

Most pedig szeretném egy kicsit új megvilágításba helyezni az Ökumenizmus és az Egyház Egységének Magna Charta-ját (Nagy Alapító Levelét – ford. megj.). Ez mindenekelőtt az én újszerű értelmezésem. Ezt a szöveget, talán még egyéb bibliai részleteknél is többször olvastam át, elmélkedtem rajta, írtam és beszéltem róla. Én ez alapján tudom elképzelni az Egyház látható egységét. Mindig is volt egy olyan halvány sejtésem, hogy ez a bibliai idézet valami többről is szól, csak éppen lehetőségem nem volt arra, hogy jobban a mélyére hatoljak. Most azonban, amikor már nem látom, hogy az az egység, amelyben reménykedek, amelyért imádkozom és dolgozom, a közeljövőben lehetséges vagy éppen kívánatos lenne, most látom igazán, hogy a szövegben rejlő megfogalmazások milyen többlettartalmat is hordoznak.

Természetesen Szent János evangéliumának 17. fejezetében található ez a rész, ahol Jézus imádkozik az apostolokért és azokért, akik az ő szavukra hinni fognak benne. A 21-23. versekben Jézus így imádkozik:

„Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek, s megtudja a világ, hogy te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél.”

Ezekből a sorokból világosan megérthetjük, hogy a világ miként fog ráébredni arra, hogy Jézus Istentől származik, és hogy mennyire szereti az embert. Ez a hívő keresztények egységében fog megmutatkozni, és ez az egység Jézus imái és cselekedetei által fog megvalósulni. Egészen biztosak lehetünk abban, hogy az Atya meghallgatja és megválaszolja a Fiú imáját. Az egység nem elsősorban egy látható egység, hanem a szívek egysége; az Istenben valóban hívők egysége, ahogy a Fiú is az Atyában van és az Atya a Fiúban. Ha egységben vagyunk a Fiúval, akkor az az egység egyben az Atyával való egységet is jelenti! Jézus kétféle „bentlakási” módot mutatott meg nekünk: egyrészt azt, ahogy mi lakunk Jézus által az Atyában, másrészt azt, amint az Atya lakik bennünk Jézus által. Az Atya a Fiúban van és a Fiú bennünk.

Be kell látnunk, hogy az egység, amely meg fogja értetni a világgal, hogy Jézus Istentől származik, nem lehet kizárólag külsőséges és szemmel jól látható, amely hosszas egyeztetések, kompromisszumok és aláírt megállapodások által jön létre, hanem ez valóban a szív és Isten szeretetének ügye, és mindenek előtt Isten saját cselekedeteinek következménye. Ugyanakkor ez egy látható és világosan megnyilvánuló dolog is, amely a hivatalos, testületi újraegyesítésben is meg kell, hogy mutatkozzon.

Az „Igaz Élet Istenben” 1991. szeptember 23. és október 13.-i üzeneteiből:

„Isten Országa szeretet, béke, egység és hit a szívben… Könyörgöm Gyermekeimnek, hogy egyesüljenek szívükben és hangjukban, és építsék újra Fiam korai Egyházát a szívükben. Azért beszélek a korai Egyházról, mert az a szeretetre, az egyszerűségre, az alázatra és a hitre épült. Nem azt mondom, hogy építsetek újjá egy régi épületet, hanem azt, hogy a szívetekben építsétek fel az újat. Azt mondom nektek, hogy romboljátok le szívetekben a régi téglákat – a széthúzás, az elutasítás, a hitetlenség, az engedetlenség, a meg nem bocsátás, a szeretet hiányának tégláit – és hogy építsétek újjá Fiam Egyházát a kiengesztelődés által… Az igazi keresztény az, aki belül keresztény, és az igazi egység az, ami a szívben jön létre és marad meg.”

Az 1992. október 14.-i üzenetből:

„Az egység a szívetekben fog kialakulni… és nem aláírt egyezmények által.”



Következtetés:

Egy olyan látható egység, amely a szívek egysége, és amely a Szentháromságban gyökerezik lehetséges és kívánatos is a katolikus, az ortodox és a kisebb protestáns egyházközségek között, amelyek mostanában jönnek létre új tartományokként többek között a korábban idézett Aidan Nichols útmutatásai alapján. A liberális és modernista protestáns Egyházakkal való újraegyesítés valószínűleg addig várat még magára, amíg ők is vissza nem térnek a „Tiszta Kereszténységhez”, azaz a bibliai és a klasszikus katolikus és ortodox hithez.

Sverker Tronet – evangélikus tiszteletes