I. Ószövetség


Isten Országa a prófétikus üzenetek egyik központi témája. Jelentésköre az Ószövetség mélységeiben gyökerezik. Istennek, mint királynak és a végső idők bírájának témája abban az időben vált hangsúlyossá, amikor Izrael idegen országok befolyása és uralma alatt állt.

A próféták úgy hirdették az „Úr napját”, mint „utolsó ítéletet” és mint „a büntetés napját” a sok igazságtalanság és erkölcstelenség miatt (Iz 2.12-21, 61,2; Jer 46,10; Szof 1.14-18), amikor Izrael helyzetét azzal magyarázták, hogy politikai és etnikai döntéseiben nem engedelmeskedett Isten Tízparancsolatának (5Móz 30.11-20).

Isten ítéletének azonban nem a harag és büntetés a célja. Ő az igazságot és az igazságosságot akarja helyreállítani, amikor megalapítja Országát Izrael és az egész világ előtt. Új szövetséget köt népével, mert a világ összes nemzetére hatással akar lenni. Következésképpen egy megújult közösség jön létre, és mindenki békét, igazságot és harmóniát tapasztalhat meg maga körül.

Isten Királysága örök és egyetemes. Az Ószövetség tanúságot tesz, hogy Jahve Izrael igaz királya, és dicséri Istent mindenek fölött álló hatalmáért, mely nemcsak Isten népére vonatkozik, hanem az egész teremtésre: „Fölséges az Úr minden nemzet fölött, dicsősége fölülmúlja az egeket.” (Zsolt 113-4) Annak ellenére, hogy Isten népe fölött sötét a horizont és annak ellenére, hogy milyen a világ történelmének a helyzete, az eszkatológikus királyság víziója reményforrássá válik. Isten trónra emeltetett miképpen így volt ez már tegnap is, noha uralkodásának teljes kinyilatkoztatására még nem került sor. Övé lesz az utolsó szó. Az Ő kezében van a jövő.



II. Isten Országa a Názáreti Jézus életében és szolgálatában


Az Isten szuverenitását jelző prófétikus üzenet teljes egészében valóra válik Jézus Evangéliumában. E tény próbára teszi az Országgal kapcsolatos kortárs értelmezést is. Nem érthetjük meg Jézus útjait anélkül, hogy figyelembe ne vennénk azok eszkatológikus jegyeit is. Tanítása és gyógyító szolgálata is előfeltételezi, hogy elérkezett a végső óra: „Betelt az idő, és elközelgett az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1.15)

Az Újszövetség sokszínű tanúságtétele Húsvét fényén keresztül egyhangúlag megerősíti, hogy igaz ez az üzenet: A Názáreti Jézus személyében és az Ő saját szavai alapján is egyszer és mindenkorra testet öltött Isten szuverenitása. Országa Jézusban köztünk van és mindig is köztünk volt. (Lk 17.21) Az Ország valós léte anyagi formát öltött a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus személyében és munkájában. Jézus tanításának fő mondanivalója az Ország jó híre, követelményeivel és szabadulást hozó ígéreteivel együtt.

Jézus gyakran példabeszédek útján tanított. Az Őt hallgatóknak általában meg kell Vele beszélniük a példabeszédek mondanivalóját, hogy akarva vagy nem akarva szembe tudjanak nézni Isten valós szuverenitásának tényével. A példabeszédek többsége az Ország titkaival foglalkoznak, és a hallgatók figyelmét meglepetések sokasága fogja tartva.

A Hegyi Beszéd sok Isten Országára vonatkozó elemet tartalmaz. A boldogmondásokban Jézus megígéri az Ország örömeit mindazoknak, akik nyomorúságuk tudatában vannak. Ilyenek a szegények, az éhesek, akik sírnak, akiket gyűlölnek (Lk 6.20-23); a lélekben szegények, akik gyászolnak, az alázatosak, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, az irgalmasok a tisztaszívűek, a békeszerzők, és azok, akiket az igazság miatt üldöznek (Mt 5.3-12).

Jézus hatalmas műve és az Ő szavai jelenleg is valós realitássá teszik Isten Országát. Ezt látjuk például a gyógyító csodáinál, melyek az Országot jelzik nem csupán az idegenek, hanem maga Jézus által is: „De ha én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa.“ (Mt 12,28) Isten szuverenitása nemcsak Jézus cselekedeteiben nyilvánul meg, hanem ennél mélyebben, az Ő húsvéti rendeltetésében, a keresztben és feltámadásában. Az Újszövetség világosan tanúsítja, hogy a Názáreti Jézus eljövetelével a bölcsőtől a keresztig és az üres sírig, Isten Országa már köztünk van. Jézus nemcsak tanított, hanem véghez is vitte és példát is mutatott mindazzal kapcsolatban, amit csak mondott.

A Niceai Hiszekegy második bekezdésében a keresztények azt hirdetik, hogy Jézus „újra eljön dicsőségben“. Amikor kijelentjük, hogy Krisztus vissza fog térni hozzánk, megerősítjük hitünket abban, hogy az emberiség történelme nem egy káoszban ér véget, hanem az Egyben, Akiben elkezdődött, Aki az Alfa és az Omega…

A remény e perspektíváját különösen a Biblia utolsó könyve, a Jelenések Könyve hangsúlyozza ki. Eszkatológikus ígérete mindazokra vonatkozik, akik most szenvednek. „Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé.” (Jel 21.4)  Az emberi közösségek is a remény fényében lesznek láthatók. A „szent város”, az „új Jeruzsálem” és az „új ég és új föld” világosságot gyújt bennünk és felébreszti felelősségünket és reményünket. Ez nem egy idealista vízió. Nem mi vagyunk az új Jeruzsálem építői, mert azt nem emberi kezek építik. Az Isten városa. Maga Isten mondja ki ígéretét: „Íme, megújítok mindent.” (Jel 21.5) Ha ez az ígéret megvált minket, folytatni tudjuk zarándokutunkat az Ország felé, mégpedig nem utópista illúziók, hanem a boldog remény jegyében. Az utolsó szó az Istené. A jövőnk is Istené. És az utolsó ítélet is az Ő kezében van.

Az ítélettel és bűnbánattal kapcsolatos témák nagyon fontosak ahhoz, hogy megértsük a kettős célt: az Egyház egységének és helyreállításának megvalósítását. A keresztények azt hirdetik a Hiszekegyben, hogy Krisztus „újra eljön ítélni élőket és holtakat”. Mindnyájunknak fontolóra kell vennie Krisztus ítéletét, melyben mindnyájunknak részesülnie kell, e gondolat alázatossá tesz minket.  Az utolsó ítélet képe mindazonáltal bizalmat ébreszt bennünk, mert Isten helyre fogja állítani az igazság ügyét, melyet oly annyira elrontott bűnös világunk. A gyilkosok nem győzedelmeskedhetnek örökké tartóan áldozataik felett.

Életünkben nagy feszültséget tapasztalunk az igazság és a szeretet között. A Biblia tanúsága szerint az igazság és a szeretet nem választhatók szét egymástól. Az ember nem makulátlan, csak a Bíró makulátlan. Az ember nem menekülhet el saját felelőssége elől, mely bűne miatt keletkezik benne, de bízhat Isten irgalmas és megbocsátó ítéletében, amely szeretetén alapul.

A megtapasztalható egység érdekében le kell győznünk megosztottságunkat, és eleget kell tennünk emberi szükségleteinknek. Az Egyház egysége nemcsak funkcionális, az egységet és Isten egyesítő szeretetét is tükröznie kell. Amikor egységről, küldetésről, szolgálatról és az emberiség szenvedésében való részesedésről beszélünk, akkor pontosan Isten szeretetéről beszélünk, aki azért hívta életre Egyházát, hogy jel legyen, hogy az új emberiség eszköze legyen Isten Országában.

Az Ország perspektívája másodsorban azt is feltételezi, hogy az Egyház valóban legyen elismerve a világ részeként, mivel ugyanabból az „anyagból” készült, bár nem „e világból” való (Jn 15.19). Ami megbékél és megújul az Egyházban, az valójában maga a „világ”, mely eltávolodott Istentől. Ezért van az, hogy a megújulás folyamata állandóan visszaáramlik a világba, és azonnal visszatér a végső megváltás felé. De a világban megszámlálhatatlanul sok aktív megújító erő is működik, melyek csak a hit szemével láthatók, és melyek Isten állandó gondviselését tükrözik Teremtése iránt. Amikor majd felismeri ezeket az Egyház, azonnal rá fog látni speciális kötelezettségeire és küldetésére. Ha hű önmagához, és ha az Úr vezeti, nem fog félni kimenni a társadalomba és nem fog félni attól, hogy összezavarja vagy befolyásolja a világ naptára, hanem bizakodik majd és képes lesz felismerni Isten ténykedését e területeken. Amilyen mértékben az Egyház tanúságot tesz a végső beteljesedésről, mely a világ jövőjét is jelenti, oly mértékben képes együttérzéssel és reménnyel a világ problémáit hordozni.

Ha majd a Keresztény Közösség megkísérli helyrehozni a torzulásokat, magában Jézusban talál ösztönzésre és sugalmazásra. Valamennyi evangéliumi beszámoló szerint a Jézussal való kapcsolat gazdagabb élethez segíti mind az egyént, mind a közösséget. Ő egy olyan mester, aki nem él vissza senki bizalmával, és Ő egy olyan szolga, akit nem köt szolgaság. Amikor Jakab és János különleges státuszt kérnek tőle az eljövendő Királyságban, Jézus nem rója meg őket ezért, hanem rámutat, hogy úgy gondolkodnak, mint a pogány politikai vezetők, akik visszaélnek alattvalóik bizalmával. Ő egy másfajta hatalmi modellt javasol, mégpedig az Emberfia küldetését, azaz szolgálni, és nem másokkal szolgáltatni, és odaadni az életet sokak váltságául (Mk 10.35-45).

A Szentlélek segítségével az Egyház e modell követésére van elhívva keresztény közösségi életében. Ha ezt éli, jellé és eszközzé válhat az emberiség közösségének megújításában, továbbá Isten akaratának hatékony tanúságtevőjévé válhat, melynek következtében a férfiak és a nők valóban bővelkedő életet élhetnek.

Megbántjuk a mi Istenünket, a mennynek és a földnek Teremtőjét, szidjuk életünket és egymást is. Túlságosan későn eszméltünk és nem is vagyunk még túl rajta. Magunkra hoztuk végtelenül könyörületes és irgalmas Istenünk szigorú ítéletét közömbösségünk, igazságtalanságunk és pusztításunk miatt. Bocsánatért esdeklünk és szívünk mély változásáért imádkozunk, hogy radikálisan visszatérhessünk Istenhez, és az életre vezető útra, a halálba vezető út helyett.

Nekünk a Szentlélek vezetése szerint kell élnünk, és fel kell fognunk az Ő jelenlétét az egész Teremtésben. Amint már említettük, a Szentlélek a kozmoszban lakozik, Ő ad életet és Ő hangolja a szívünket úgy, hogy képesek legyünk meghallani a föld pulzálását és meglátni az igazság és a szépség ösvényét.

Ami a Szentlélek ellenére van, az nem a világ és nem a földies dolgaink, hanem a bűn és a halál hatalma. El kell kezdenünk hódolattal és tisztelettel kezelni minden teremtményt, főleg az embert, a legnagyobb szükséget szenvedőkkel kezdve. A Szentlélek megtanít minket arra, hogy elsősorban oda menjünk el, ahol nyilvánvaló a közösség és a teremtmény erőtlensége, és olyan búskomor helyekre, ahol egybefonódik az ember és a föld jajszava. Ott rátalálunk majd Jézusra, amint előttünk jár együttérzésben és gyógyításban. Ott majd kapunk is és adunk is kenyeret az éhesnek, vizet a szomjasnak, megnevettetjük a szomorkodót, és megvigasztaljuk a gyászolót. És ott majd felajánljuk igaz lelkiségünket, mint ”résztvevők a szentek bajaiban.” (Róm 12.13)

Másodsorban, saját Egyházunk legyen az a hely, ahol új megvilágításban tanuljuk azt, hogy Isten szövetsége minden teremtményre kiterjedő szövetség, és ahol újra felfedezzük a Biblia énre összpontosuló dimenzióit. Ez egy olyan életvezetést jelent, mely anyagi vonatkozásban szerény, és mely éppen olyan szeretettel és jósággal szereti és kezeli a világot, mint az Isten.

Fr. Francisco Eloy (Syrian Orthodox)